Fojtogató bürokrácia – szegény kézművest még az APEH is húzza

Jött egy törvény, miszerint mindazok, akik vásárokba járnak, internettel kell rendelkezniük.
Még szegény Mari néni is a tanyáról, aki elmegy hetente egyszer a piacra eladogatni a kis krumpliját, paradicsomát és más egyebet ami megterem a kertecskéjében.
Meg persze a kézműveseknek is szükségük van netre.

Hogy miért?
Mert ha valaki elmegy egy vásárba, akkor már kora reggel be kell jelentkezniük a neten az APEH oldalára, ahol be kell jelenteniük, aznap hova mennek eladni portékájukat. Azt is jelenteniük kell, aznap mekkora forgalmat várnak, valamint előre befizetni az aznapi iparűzési adót. Le kell tölteniük egy nyomtatványt is. A vásár után, még aznap a kitöltött nyomtatványt fel kell adniuk, ahol a teljes aznapi bevallásuk szerepel. Sőt, még aznap (legkésőbb másnap) fel kell adniuk – átutalniuk - az aznapi adót.

Lássuk csak:
Egy kézműves egész napokat dolgozik otthon azért, hogy legyen mit eladnia. Az alapanyagok pénzbe kerülnek, nem is kevésbe. A vásárok egyre rosszabbak. A helypénz viszont egyre több – egyre több helyen vállalhatatlanul sok. Az árakat úgy kell kialakítania egy kézművesnek, hogy éppen megérje. A saját munkaráfordítása csupán pár forintnyi, hogy el tudja adni portékáját.
Az egyre drágább helypénz mellett már az emberek vásárlóerejében sem lehet bizakodni, hiszen az is egyre rosszabb. Nem az érdeklődés hiányzik – hanem a pénz. A kézműves ma már örülhet, ha egy ilyen vásáron a teljes bevétele meghaladja a 20.000,-Ft-ot. Ezért dolgozik egész napokat, befektet (áll benne a pénze), kifizeti a helypénzt és marad 5-6.000,-Ft-ja – talán. Van, hogy 13-14 órakor még nincs egy vevője sem, és legalább abban reménykedik, hogy a helypénz ára bejöjjön, ami legjobb esetben is 6.000,-Ft+áfa/nap.
Eddig – ki havonta, ki évente az szja-val készített bevallást és fizetett az APEH-nak – de egyik vásártól a másikig valahogyan el tudott vergődni. Most a fő bevallás végül is nem változott, de az aznapi bevallásra, valamint bevételrészre azonnal igényt tart az APEH.
Így a túlélés esélye még jobban lecsökken.
Ugyanúgy, mint szegény őstermelő Mari néninek is a tanyán, aki csak szeretné a villanyszámláját valamiből kifizetni.
Most itt van az „azonnal fizess” törvénye, elvéve az esélyt a boldoguláshoz.
Ha körülnézünk, a helypénz egy-egy nagyobb rendezvényen akár 40, sőt, 60, akár 70 ezer forint is lehet naponta, mondván nagy lesz a forgalom. Pénz híján az emberek viszont csak az ingyenes programokra mennek, és semmit sem vásárolnak, max. büféznek. De már egyre több otthoni szendvicset látni.
A bevétel meg? Sokszor már nem éri el a helypénzt sem.
Más a helyzet akkor, ha filléres – pl kínai, román stb - árut felvásárolva, kereskedőként áll a pult mögé az ember egy-egy vásáron.
Mivel állást nehezen, vagy egyáltalán nem talál az ember fia, vagy lánya, hát vállalkozna. De hogyan boldoguljon az, aki őstermelőnek , kézművesnek állna?

Hogy mit javasolnék ennek orvoslására?

A bürokráciát csökkentve azokra is gondolni kell, akik tisztességes munkából szeretnék fenntartani magukat önálló vállalkozóként kézművesként, őstermelőként. Nem pedig hiábavalóan állásra várva, az állam kasszájából tengődve.

A helyi önkormányzatoknak van arra is kijelölt munkatársuk, akik pl a parlagfüvet ellenőrzik, ám arra is kell legyen alkalmazottjuk – pl akár a falugazdásznak, az adócsoportoknál az iparűzési adóval foglalkozó munkatársaknak –, akinek bővül a munkaköri leírása azzal, hogy leellenőrzi időről időre az őstermelőiket, kézműveseiket, vajon valóban azok-e, vagy felvásárlók, kereskedők. Netán a fogyasztóvédelem végezhetné ezt a feladatot. Erről igazolványt is kiadhatnának.
Az ellenőrzés azt jelentené, hogy a kézműves, az őstermelő valóban maga állítja elő termékét/terményét. A helyszínen történő szúrópróba szerű vizsgálódás során ugyanis kiderül, hogy szemmel láthatóan csak felhalmozott árukészlet van-e a az adott személynél, netán az előállításhoz szükséges felszerelés, alapanyagok, félkész termékek találhatók.
Ennek az igazolványnak a birtokában pedig inkább könnyíteni kellene a kézművesek terhein az eddigi megszorítások helyett.
Például legalább annyira, mint az őstermelőknek. Mint az évente 800.000,-Ft-ig terjedő adómentesség.
Ezen kívül a családi adózás is sokat számítana – de ez mindenkinek.

Állást keresek

Keresek. Be is jelentkeztem szorgalmasan minden online álláskereső oldalra. Írom és küldöm rendületlenül az önéletrajzokat és HIÁBA várok választ. Egy év alatt már lassan megszokom.

Csak azt találom érdekesnek, hogy egy-egy hirdetés hónapok óta fent van a neten. Ugyan azon nem csodálkozom, hogy az álláslehetőségek minden portálon azonos szöveggel jelennek meg – gyaníthatóan mind ugyanazon cégek hirdetnek itt is, ott is.

Jobban körültekintve kiderül, vannak olyan oldalak, ahol a kedves álláskeresők megírják tapasztalataikat és panaszaikat – érdemes hát elolvasni őket. Sokat lehet tanulni belőlük.

Például vannak cégek, ahol kifejezetten „készséges, ügyes“, mindemellett képzett, fiatal nőket keresnek cégfőnökök mellé – vagyis erre is, arra is használható legyen.

Vannak, akik távmunkaként ügynököket keresnek, vagy otthoni netes munkát ajánlva kiderül, tulajdonképpen azért szükséges a webkamera is, mert azzal – hogy úgy mondjam – valóságshow-ban kell részt vennie a dolgozónak, igen aktív szerepléssel.

Keresnek kártyából és másból jóslókat (dögivel) itthon és külföldön egyaránt.

Sok cég úgy hirdet, hogy recepcióst keres, ami annyit tesz, hogy minimálbér fizetés mellett az iroda adminisztrációját is fel kell vállalnia, valamint a többi juttatás sikeres ügynöki munka után jár. Van ebből olyan is, aki telefonos ügyfélszolgálatot hirdet, részmunkaidővel – és persze fizetésért – teljes 8 órában, ám a fizetés akkor is csak a sikeres ügynöki munka után járna.

De a legszebbeket a végére hagytam. Gyönyörű, álomba ringató mesék ezek.

Szép, tisztességes fizetés, juttatások (Cafeteria : étkezési jegy, egészség pénztár stb) a próbaidő után. Természetesen a próbaidő manapság már ritkán 1-3 hónap. Sok cég akár 6, 9, 12 hónapot kér. Ez ugyan az alkalmazók között kicsit nagyobb rizikó, hiszen a próbaidő alatt az alkalmazott is bármikor felállhat és elköszönhet. De valójában arról van szó, hogy a cégeket ez kevéssé érdekli manapság, hiszen ebben az esetben is bármikor talál újabb munkakeresőt.

Tény, hogy ezek a cégek valóban keresnek munkaerőt, de a próbaidőn kívül azt is kikötik, hogy a fentebb igért csodás anyagi juttatások csak a véglegesítéskor járnak. Addig csupán a fizetés x százaléka, és más semmi. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a munkaadók a próbaidő lejárta előtt 1-2 nappal elbúcsúznak a reménykedő dolgozótól, és máris jöhet az újabb próbálkozó: azonos módon eljárva vele, mint elődjeivel.

A legszebbek egyike viszont rengeteg embert bocsájt el cégétől, majd állást hirdet. A fejvadász cégek kiválasztják a megfelelőeket, ahol a riportkor közlik, ők csak munkaerőt közvetítenek, így az ő alkalmazásukban fog állni a dolgozó, mert ebben az esetben ugye a munkaerő igénylők leírhatják adójukból a kedves munkatársaikat, nem béreznek. Sőt, ezek a cégek több munkakörre is hirdetnek ugyanahhoz a munkaerőkölcsönzőhöz, de csak egyre fogadnak el jelentkezést. Amennyiben más munkakörre is jelentkeznék, már szóba sem állnak velem – később sem.  A fejvadász cég így még jobban jár : keres, felvesz alkalmatottakat, akiket kiközvetít, és a munkaerő kölcsönzés díját meg is kapja. Akkor fizet majd – az ígérete szerint – többet, ha a próbaidő lejár, de az hamar lejár. S mint tudjuk, az valóban lejár. Sebaj, van másik jelentkező. Sok.

Amíg nincs hová mennünk, addig jelentkezünk, és örülünk, ha behívnak riportra. Reménykedünk, egyszer valaki majd csak alkalmaz minket, nem csak próbaidőre.

Persze kizárólag akkor, ha ki nem derül, az egész pályázat csupán arra jó, hogy felvehessék az “előre kiszemelt” új dolgozójukat – s micsoda véletlen: ezek mind jó fizetésű, magasabb pozíciójú állások, szigorúan belterjes módon feltöltve.

Már érlelődik bennem a gondolat, a magam útját kell járnom. Saját lábra kell állnom, igazi felnőttként, hogy ne legyek kiszolgáltatott helyzetben ennyire.

De ez már egy másik történet.